[Lyric] Memento Vivere (Autumn Nostalgie)

Kinek van annyi bátorsága
Hogy a bálványban a szörnyet meglássa
Újrakezdeni, megint élni
Mindent kalapáccsal teremteni

Magam akartam, hogy észre vegyem, A szemek mögött rejlő ürességet
A tekintetekből jöttem rá
Hogy itt egyedül maradtam örökre

Nincs olyan, aki elakarna veszni, Aki a kalapácsot újra felemelné. Erővel lesújtani mindarra
Ami a félelem forrását táplálja

A villám jöttét hirdetnétek, De elpusztulni nem mernétek
Táncolni próbáltok a kötélen
De fösvénységtek üvölt az égbe

Végigtekintek a ködös pusztán
De már csak dermedt emlék az egykori táj
Sötétség borítja be a valóságot
Ahol minden csak árnyéka önmagának
Elkorhadt már mindaz mi látható, Beborított mindent a hajnali hó. Fehér lepelben hűen őrzi
A láthatatlan világ emlék képeit

Az örök lét után vágyódva, Az életet végleg feláldozva

A hófedte tájban betakarva

Az érinthetetlen elcsitulva
Mindent széthordott a fagyos szél, Elveszett már a megszokott kép

Az élet a halállal átitatva, A kezdet a véggel lezárva
Fertőzött minden gondolat, Az elmúlás jelenvalóságával

Minden csak véges és múló álom, A felébredés az illúziót
Végleg a valóságba zárja

Kitudna még olyat gondolni, Amiben a vég meg nem látszódik. Üresen és végtelenül
AZ életet választani emlékül

Az életet választani emlékül, Életben maradni végtelenül